Apró részletekben
#52 (August, 2006)
Tanúja voltam egy jelenetnek az idősek otthonában, amitől elszorult a szívem és görcsbe állt a gyomrom. Meglátogattam a 91 éves anyósomat, és ott találtam a konzulens geriátriai szakorvost is. Az orvos leült és magafelé fordította a kerekesszéket. Feltett egy sor kérdést, többek között olyanokat, hogy vajon tudja-e ő kicsoda. Nem várt arra, hogy valamilyen kapcsolat alakuljon ki közöttük; nem volt ideje erre. Abból, amit a gondozók mondtak neki, azt gyanította, hogy ijesztő hallucinációi lehetnek. Irányított kérdései voltak, nem vette komolyan a megnyilvánulásokat, amiket anyósom tett. Amikor bátran megkérdezte végre, miért teszi fel ezeket a kérdéseket, kiért vannak ezek, az orvos arcán - ahogy az idős hölgyre nézett, ahogyan válaszolt neki – láttam, hogy magában már megjegyzi: paranoid téveszmék. Végül több időt töltött a kórlapjával, mint vele. Nekem azt mondta, hogy megpróbál differenciál diagnózist felállítani, ami alapján eldöntheti melyik gyógyszer lenne leginkább megfelelő számára.
Anyósom csak nemrég költözött erre az új helyre, évtizedekig közel élt az egyik lányához, egy összetartó közösség aktív tagjaként. Minden gyerekről tudjuk, mégha kezelhetetlen is, amikor hirtelen kiemelik a családjából és nevelőszülőkhöz helyezik, traumát él át, honvágya lesz. A legkisebb jele sem volt annak, hogy a geriátriai szakorvos bármiféle empátiát érzett volna tekintettel az idős hölgy egzisztenciális helyzetére, amiben hirtelen az találta magát. Úgy kezelte, mint egy meghibásodott gépet, nem mint egy személyt, aki nehéz helyzetben van.
Azt gondoltam az ő munkája az lenne, hogy segítsen neki kifejezni a kifejezhetetlent, kimutatni a haragját, kétségbeesését, bánatát és félelmét. Ki tudja milyen tüneteket tud produkálni az, aki kétségbeesetten próbál szabadulni annak gondolatától, ami megtörtént vele és az ezekhez kapcsolódó érzéseitől. Talán megkönnyebbülne ha egy kedves és szimpatikus idegen kimondaná számára azt, ami egyértelmű: “Most egy nagyon nehéz átalakuláson mész keresztül, nemde? Talán titokban azt reméltem, hogy valamelyik gyereked ott lesz majd a halálos ágyadnál. Mégha racionálisan tudtad is, hogy egyikük sem lesz képes megoldani a gondozásodat, akkor is úgy érezheted most, hogy elhagytak. Ijesztő lehet megérkezni oda, ami talán az utolsó állomás a halálod előtt és felkészülni a végre idegenek között, fizetett kezek gondoskodásával és nem a saját véredből való gyerekeid gondoskodásával körülvéve.”
Oh, de nem szabad elszomorítanunk őt, ahogyan most sem! Tehát adjunk neki gyógyszereket, hogy együttműködésre sarkalljuk, és segítsünk neki elfedni azt, hogy bármi rossz vagy tragikus történik. Mindez persze érthető, a gondozók szempontjából, ismerve korlátos eszközeiket. Nem hatékony több időt tölteni a lakókkal, költséges és kezelhetetlen. De az anyósom szemszögéből a tárgyiasító szemléletmód, az intézményi hatékonyság inkább csak a misztifikáció és degradáció újabb zavaró tényezőjeként adódott a már meglévő így is elég nagy szenvedéshez.
A múlt héten az államok Blaine-I (Washington állam) határátkelője felé haladtam, ahogy tettem azt már olyan sokszor minden probléma nélkül a múltban. A szolgálatban lévő határőr félreállította az autómat átvizsgálás céljából. Hosszú sor állt, mindenféle ember, öreg és fiatal, férfiak és nők. A hivatalnok, aki félreállított barátságosnak tűnt, rutinkérdéseket tett fel, de elvette az útlevelem és a kulcsokat. Átvizsgáltál az autóm tartalmát anélkül, hogy én jelen lettem volna. Miközben az autómat kutatták a hivatalnok megkérdezte mi a szakmám, és amikor elmondtam neki, hogy pszichológus vagyok begépelte a nevem egy internet keresőbe. Egy ideig elmerült egy írásomban, amit 2001 tavaszán írtam és publikáltam a Janus Head egyik számában (http://www.janushead.org/4-1/feldmar.cfm).
És innentől bajba kerültem. A cikk bizonyos pszichedelikus anyagok (enteogének), mint például az LSD-25 pszichoterápiás használatáról szólt. A magam tapasztalatairól írtam, amelyeket 1967 és 1975 között szereztem.
A szolgálatban lévő hivatalnok úgy ítélte meg, hogy “illegális drogokat” használtam, és ezért alapos oka volt arra, hogy ne engedjen belépni az országba. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra az államok nemkívánatos ellenségévé degradálódtam, a Homeland Security szabályai értelmében. Több mint három és fél órán át ott tartottak, majd visszafordítottak Kanadába azzal, hogy többé nem léphetem át az Egyesült Államok határát, hacsak nem folyamodok eseti kérvényekkel belépési engedélyért.
Nem kellett volna meglepődnöm mindezen, hiszen nem követtem a régi alkimista szabályt: “Do, dare, and be silent!” (Csináld, merd és légy csendben!). És mégis, sokkoló volt megtapasztalni, hogy úgy kezelnek, mint “egyet azok közül”. A reménytelenség, a keserű haszontalansága annak, hogy úgy lássanak, ahogyan én látom magamat, vagy ahogy általában azok látnak, akiket szeretek és akik szeretnek. A lealacsonyítás egy nemkívánatos személlyé, nagyon ijesztő volt. Figyelmeztetés volt ez az identitásom és a jelenlegi életformám törékenységére.
Olyan emlékek törtek rám, amikor megéltem, hogy a tárgya vagyok annak a tárgyiasító tekintetnek. Voltam már Zsidó, Kommunista, Hontalan, Diák, Páciens, Férfi, Magyar, Menekült, Bevándorló… Most drogosnak tekintettek, egy függőnek talán, vagy dealernek, nem tudom pontosan. Egy szempillantás alatt erőtlenné váltam, bármit mondtam nem vettek komolyan, megbélyegeztek, kiválogattak és elküldtek.
Bármikor, amikor valaki hatalommal bír (geriátriai szakorvos vagy határőr az USA határon) a másikat az a hatalom nélküliség pozíciójába szorítja, a másik besorolásra kerül egy megbélyegzett csoportba, minden kapcsolat megszakad, és lehetetlenné válik. A hatalmától megfosztott ember többé nem lesz tekintetbe véve, őszintén meghallgatva. Ez a degradálás. Az elidegenítés. Ez a lélek gyilkossága.
(Fordította: Bugarszki Zsolt)
| Te vagy a(z) 152260. látogató |  |